arról, hogy olvasni öröm. kivéve, mikor nem.

 

cukorterhelésekbe'

A múltkori hiányoznakahajdanvolthobbik sopánkodásom közepette arra döbbentem, hogy azért most egész más világ jön majd decembertől a kétgyerekes anyaléttel. Semmi nem lesz ugyanolyan. Például: míg a Maki 3 hónapos korától simán olvashattam, míg ő a szoptatásmaraton után csak rajtam volt hajlandó aludni, addig most egy háromévest is szórakoztatni kell majd. Szóval, ha olvasni akarok, azt most! MOST! MOST! kell megtennem. (Az a baj, hogy aludni is mostmostmost kéne. Kár, hogy nem tudok. Vagy nem hagynak. :D) Ennek örömére pánikba estem, és gyorsan el is olvastam három könyvet. :D (Lám, mire van ideje az ember lányának, ha nem pörget instagramot. És cukorterhelésre is megy.)

 

Az első A szülés, ahol én irányítok (Életem Édese csak Én akarok szülni címen emlegette, ami nem is akkora hülyeség :D) volt, de erről majd szeretnék külön írni, mert más hozzáfűznivalóm is van a témához, és akkor ebből már egy gigantikus méretű bejegyzés lenne.

A második egy Fable. A paleolitikumba vesző középiskoláskoromra vezethető vissza viszonyunk (köszi, Rori :)), ami hatalmas rajongással indult. Mármint részemről, a viszonzásról nem érkezett jelzés. :D Ez a rajongás egy darabig töretlen volt, aztán mélyrepülés-szerűen megérkeztünk a béka feneke alá. Valahol az Apád, anyád ide lőjön körül már gyanús volt a dolog, de a további kötetek olvasása akkora csalódást okozott, hogy azóta semmilyen új könyvét nem veszem a kezembe. Vagy túltolja a kretént, vagy túl magas lórul osztja az észt, vagy ripacsságba csap át a nyelvi leleményeivel (amit inkább már nyelvi terorrnak neveznék), vagy - többnyire - mind egyszerre. Először azt hittem, hogy kinőttem a regényeiből. Félve is vettem elő egy régi kedvencet, de azt még mindig szerettem, szóval kiderült, nem csak bennem van a hiba(?). De az A.a.i.l.e. (=Apád, anyád idelőjön előtti) időkből származó könyveit még elolvasom, ha úgy adódik. Most úgy adódott. 

A Halkirálynő sorozat 6. kötetét, A Hold forró jegén címezetűt olvastam mostan. Rajta volt az olvasón egy ideje, most a szülős szakirodalom után valami könnyedre, szórakoztatóra vágytam, gondoltam, na, itt az idő. Olvasás közben rádöbbentem, hogy nem is ezt akartam elkezdeni, hanem a Jégtáncot (jég-jég, ugye :D), de már mindegy volt. :D Nos, most kiderült, hogy a H.f.j.e. (=Hold forró jegén előtti) időből származó Meseanyó könyvekkel rezdülhetünk együtt, azután már a léc rezeg csak. Itt kezdődött minden, amitől vakarózni kezdek olvasás közben. Az összes szereplő ugyanolyan. Denisával minden megtörténik. De tényleg. Szappanoperás fordulatok. Nyelvi terror. És sajnálom, de még egy kommandós akciócsoporttal és a világ legtökösebb rendőrnőjével is hihetetlen sztori. Hogy önmaga mentegetésére vagy sem, ki tudja, (talán ő is érezte, hogy ez már azért erős), a könyvben megjelenő Író (Donald, a zsaruból lett regényíró), úgy fogalmaz a könyveit ért "lehetetlen" kritikákra, hogy hja, kérem, ő krimit ír, nem tankönyvet. Ja, bocs.
És itt jelennek meg a gyomorforgató gyilkosságokat végrehajtó pszichopaták is. Ja, és Zsötem. (Vajon miért jutott eszembe a pszichopatákról?) Az egyébként szimpatikusnak szánt tesztoszterontúltengéses pasas, aki se nem szimpatikus, de felettébb idegesítő. Nem tudom, mi történt az írónővel a Mogorva nyár (fun fact: ez volt az első, amit olvastam tőle, és további olvasásra bujtogatott) és a Hold forró jegén között, de igazán sajnálom. 

Ezután kellett valami nagyon más. Magamtól talán sosem veszem A rózsalugast. Illetve, tuti, hogy nem. Egy ideje tervben volt, hogy bepróbálok egy Fábián Jankát (mondjuk, valamelyik boszorkányosat), de aztán jött ez az ajándék. A fülszöveg alapján nem egymásnak lettünk teremtve, de komfortzónán kívül eső könyvet olvasni jó buli. Is lehet.
Korrajznak remek. A szereplők egyike sem került közel hozzám (esetleg a szeleburdi kutya, Cézár :)), pedig én szeretek ragaszkodni. Nem volt rossz, de nem leszek F.J. rajongó, az már most biztos. A szerelmi szál nem ajzott fel, szóval valahogy úgy érzem, romantikusnak nem elég romantikus. Nyilván igazságtalan más romantikus történetekhez hasonlítgatni, a Jane Eyrehoz pláne, de attól például teljesen felbolydultam. De, hogy magyart is említsek, Az aranyecset közben is bódultan jártam-keltem napokig. Endre és Anna sztorija egyszerűen hidegen hagyott. A történelmi regények nem annyira erősségeim, nincs is sok összehasonlítási alapom. Látom, hogy bizonyosan sok kutatómunkával járt, és az írónő igyekezett hiteles képet festeni. Kettő dolog viszont nagyon zavart...
Hogy mi az, ami Fábián Jankát összekötheti Vavyan Fable-lel az anyanyelvükön (és rajtam) kívül? Hát a szappanoperás fordulatok. Mert azok itt is akadtak bőven, és az elsőnél engem teljesen elvesztett a történet.
A másik pedig, hogy a főszereplők a korszak minden jelentős eseményénél jelen voltak, vagy nagy alakjával találkoztak (Magyarországon és Amerikában szintúgy). Ez annyira erőltetett volt, hogy - én úgy érzem - a hitelesség rovására ment.
Azért voltak érdekességek (csatanéző piknik, wtf, az emberek sosem voltak normálisak), de a következő Fábián Jankával (már ha egyáltalán...) azt hiszem, most várok egy kicsit. 

Bocs, bocs, végre valami naezaz! könyvet is szeretnék olvasni. Idén még nem sikerült - bár valljuk be, sajnos nem is vittem túlzásba az olvasást.